Jevgenyij Pljusenko: Az életem a sport és a jég

 Valaki azt a megjegyzést tette, hogy Pljusenko úgy megy ki a jégre, mintha sétálni menne a Nyevszkij-sugárútra, olyan könnyedén és szabadon. A nézők szerint mesterkéletlenül, a bírók szerint pedig magabiztosan. Az életben, a jégen kívül, egyszerű húszegynéhányéves fiú ő, mosolygós s nagyon nyugodt. Senki sem mondaná, hogy világbajnok. Jevgenyij öltözőjében ülünk: mellettünk édesanyja, Tatjána Pljusenko. Neki teszem fel az első kérdést.

 - Mivel kezdődött az egész? Miért éppen a műkorcsolyát (választották)?

 T. P. – Minden egy ajándékkal kezdődött. Valahol sétálni voltunk Zsenyával, és találkoztunk az egyik barátnőmmel, aki éppen hazavitte a lányát a korcsolyagyakorlásról. A kislány sírt, mert nem akart műkorcsolyázni. A barátnőm meglátta a kis Zsenyát, és megkérdezte: „Akarsz egy korcsolyát?” Zsenya azt felelte: „Akarok!” „Na, akkor- mondta a barátnőm,- fogd csak!” – és odaadta neki a lánya korcsolyáját. Magyarul, teljesen véletlenül történt. A családban semmiféle sporthagyomány nem volt, nálunk senki sem foglalkozott sporttal. Minden a sors akarata szerint történt. S három hónap múlva már versenyeken vett részt a kisfiú.

 - Valami mást vártak?

 T. P. – Semmit sem vártunk! Csak azt, hogy a kisfiú ne betegeskedjen. Eleinte örültünk, hogy van valami, amivel lekösse az energiáit. Nagyon izgő-mozgó kisfiú volt – sosem ült meg egy helyben, mindig láb alatt volt. Amikor elkezdett edzeni, kezdett kifáradni is. Jó párszor hazajött, lefeküdt, s pihent. Nekünk ez örömet okozott: végre egy kicsit nyugodtabb lett a gyermek. 

 -Zsenya, mára sokmindent elértél... Mit gondolsz: munka ez, szerencse vagy egyfajta belső érték?

 J. P. – Kétségtelenül szerencse! Úgy értem, ezt Isten adta nekem. Ha valamit is elértem, azt mind a szüleimnek és az edzőmnek köszönhetem. Minden, amim van, nem saját érdemem, hanem a mi közös dolgunk. Na és termséeztesen, munka is. Le kell győzni önmagad, törekedni kell rá, hogy minden edzésen emelkedjen mesterségbeli tudással és technikával. Még ha csak kevéssé is. Ez kemény munka, sportos elszántság nélkül semmire sem mész. Sokan csak a bajnoki serleget látják.

 - Véleményed szerint te miben különbözöl a kortársaidtól?

 J.P. – A kortársaim közül sokan az utcán nőttek fel, de én az egész gyermekkoromat a Sportpalotában töltöttem. Ők buliztak, diszkóba, klubokba jártak, én csak néhány éve kezdtem ilyen helyeken megfordulni. Mivel az én fiatalságom megfeszített edzések megszokott iramában telt, hármas ugrásokat tanultam, aztán  megpróbáltam megtanulni a három és feleseket, majd amikor sikerültek, akkor a négyeseket.

 - A sport összefügg a magánéleteddel?

  J. P. – A magánélet – a sportéletem része. A szüleim, a barátaim és a barátnőm – ezen az úton igaz útitársaim.

 - És hogy van ez a barátokkal?

 J.P. – Sok barátom van a sportban s azon kívül is. Igaz, olyanok, akikkel mindennap találkozom, nincs.

 - John Lennon úgy fogalmazott, hogy amíg terveket kovácsolunk az életünkben, addig elmegy mellettünk az élet.

 J. P. – Ezzel nem értek egyet. John munkája és tervei – ez volt az ő élete, amit ránk hagyott. Az én életem pedig a sport és a jég.

 - Hogyan szórakozol és pihensz?

 J. P. Ha már pihenésről van szó, leginkább alszom, egészen konkrétan. Igazi álomszuszék vagyok: ha nem ébresztenek fel, akár három-négy órát is átalszom. Szeretek biliárdozni és teniszezni. Szeretek kimenni a város széli erdőkbe a kutyámmal. Na és persze, imádok fürdeni. Természetem szerint nem vagyok társaságkedvelő, és ki nem állhatom, ha sokan vannak körülöttem. Most képzeld el, amikor húszezer embert látok egy stadionban. Ezek után nekem inkább magányra van szükségem, nyugodtan tévézni szeretnék egy kicsit, vagy kompjúteren játszani. A pihenés az edzés elengedhetetlen része.

 - Szerinted a sportolók, miután fizikai öntökéletesítés útjára tértek, sokat veszítenek intenzitásban?

 J. P. Ki szerint? A sportkultúra a közös emberi kultúra része. Feladata pedig az, tökéletesítse a testet, s ez nem bonyolultabb, mint az egyenletek a matematikában.

 - Van olyan, hogy az edzésekkel álmodik?

 J.P. – Régebben előfordult ilyen is. Emlékszem, tizenöt évesen először utaztam ki a világbajnokságra Amerikába, melyen nem vettem részt. Alekszej Nyikolajevics úgy vitt magával, mint máskor. De a sors úgy határozott, hogy Ilja Kulik műkorcsolyázó, akinek részt kellett volna venni, nem érkezett meg, s a helyére engem raktak be. Na és az edzéseken mindenkit lehengerltem. A bírók azt mondták: korcsolyázz csak, felveszünk téged. A rövid program után a második helyre kerültem, s igazán megértettem, hogy másnap a szabad program után nyerni fogok. Eljött az este a szállodában. Nem bírtam leengedni, sem megnyugodni. Becsukom a szemeimet, és csak az ugrásokat látom magam előtt. Látom a másnapi napot: kimegyek a jégre, megcsinálok két négyest, egy hármast... Szó szerint csak reggelre tudtam elaludni, s rettenetes állapotban ébredtem. Elkezdem az edzést – „mínuszban vagyok”, semmi sem sikerül. Elkezdem a programot: és harmadiknak végzek. Így is lett.

 - Most már megtanultál megbirkózni az idegeskedéssel?

 J.P.-Idegeskedés mindig volt, és mindig van, ettől sehol nem szabadul az ember. A túlzott idegesség rossz, de annak teljes hiánya még rosszabb. Kell egy arany középút a kettő között.

 - S mire gondol a fellépéseken?

 J.P. – Mindenki biztos benne, hogy valamire gondolok. Holott nem is gondolok semmire. A fellépés előtt mindent kicentizek, analizálok, kiszámolok, aztán kimegyek és megcsinálom.

 - A zenével hogy áll?

 J.P. – Érzem, minden mozdulat belülről jön. Ritkán választom én magam a zenét, legtöbbször az edző. Igyekszünk egyetértésben együtt dolgozni: nagyon fontos, hogy a zene tetszen a sportolónak, és lelki vezetője legyen. De a mindennapi életben a sanzonokat, dalokat szeretem.

 - Milyen érzés fog el azután, hogy jól korcsolyáztál?

 J.P. – Amikor először nyertem világbajnokságot, az felejthetetlen volt! Ez négy év után sikerült – előtte minden alkalommal közel volt a győzelem, de végül sehogy sem sikerült megszerezni az első helyet. És akkor, korcsolyázás közben megláttam, hogy az egész stadion áll! Már akkor, a bírói pontszámok előtt megértettem: győztem. Az ilyesfajta érzések mintha nem lennének reálisak. Hihetetlenül felemelő! Semmivel sem lehet összehasonlítani – a teljes és tökéletes boldogság.

 - A fennkölttől váltsunk át a prózaihoz: a hírnév segít-e a hétköznapi életben? Megismerik a közlekedési rendőrök?

 J.P. – Megismernek, de nálunk a törvény mindenkire egyformán vonatkozik. A leszúrt Rittberger nem segít.

 - És egy világbajnoknak könnyebb ismerkednie?

 J.P. – Én leginkább kerülni igyekszem az ismeretségeket. Megvan a közeli ismertségi köröm, és a családom. Ha ismeretlenek odajönnek, hogy beszélgessünk – rendben, beszélgethetünk, de nem fogom bevezetni a családi vagy a baráti körömbe. Ilyen hibákat már elkövettem. Sokan csak a bajnokot látják bennem. Sokan csak azért akartak velem mutatkozni, hogy dicsekedhessenek – itt vagyok Pljusenkoval.

 - S véleményed szerint hogyan viszonyulnak a sporthoz az orosz hivatalnokok?

 J. P. – Jól viszonyulnak, de tőlük segítséget kapni meglehetősen bonyolult dolog. Szerintem nemcsak a fociért, és a hokiért kéne többet tenni, hanem minden sportágért.

 - Ezért utazik minden sportember külföldre...

 J. P.- Természetesen! De én és az edzőm nem készülünk külföldre. Már nem egyszer hívtak minket, de nem mentünk. Szeretjük Pétervárt, és úgy érezzünk, hogy csak ez a hely adhat nekünk erőt.

- Ez egyfajta patrióta megjegyzés?

 J.P. – A patriotizmus – ez nem egyenlő a tribünön folytatott botrányokkal. A honszeretet jótettek sora, melyet az emberek a hazájukért tesznek. Megpróbálok érmeket szerezni a hazámnak.

- És hogyan viszonyulsz azokhoz, akik áruba bocsátják a személyiségüket? Részt vennél reklámban?

 J.P.- Miért is ne? Sokminden lehetséges, például filmet forgatni. Nemrég felkértek ilyesmire, s beleegyeztem. Ezt a szerepet május 27-től láthatják a nézők, de még nem mondom meg, mi is az.

 - S a szórakozást, vagy esetleg joghurtokat reklámozna-e?

 J.P. (mosolyog) – A bulizás nem áll közel hozzám, de a joghurtok ellen semmit sem tudok felhozni. Személy szerint én is joghurttal kezdem a napomat.

 - És utoljára mondd el, milyen érzés húszévesen szimbólummá válni, az imádat tárgyává?

J.P. – Elsősorban felelősséget jelent. Amíg felnőttem, Viktor Petrenkoért rajongtam. Arra törekedtem, hogy elérjem azt a mesteri szintet. Most barátok vagyunk, de a mai napig bálvány számomra, első számú ember a műkorcsolyában. S ha azt mondják, hogy Jevgenyij Pljusenko szimbólummá válik valaki számára, akkor megpróbálok ennek megfelelni.

/Dmitrij Markov/

Köszönet babajagának (Takács Erikának) az interjúért!

Petersburg Express, 2002. március 21.

Alekszandr Lukjanov

Hogyan jártunk Pljusenkoval a cirkuszban

 Vasárnap a pétervári mûkorcsolyázó és családja a Peterburg Express tudósítójával a fontankai cirkusz egyik elõadására látogatott el. A napokban kezdõdött Hagano városában a mûkorcsolya-világbajnokság. A Salt Lake City Olimpiai Játékok ezüstérmese, Jevgenyij Pljusenko sérülései miatt nem jutott el a felkelõ nap városába. Pénteken hívta fel szerkesztõségünket Galina Csernova olvasónk:

- A férjemmel, Valentinnel, aki Oroszország érdemes mûvésze, s fiunkkal Dmitrijjel Moszkvából érkeztünk Pétervárra. – mondta. – Zsonglõrök vagyunk. A “Milyen csodálatos a világ” címû mûsorban lépünk fel. Mindnyájan, de különösen Gyimka, kedveljük Jevgenyijt. Amikor olvastuk az önök lapjában megjelent riportot vele, azt gondoltuk: miért is ne hívnánk meg õt az elõadásunkra?

 - Örömmel elmegyek! – válaszolta Pljusenko. A legendás pétervári cirkusz épületében Jevgenyij a szüleivel jelent meg, tizenöt perccel a kezdés elõtt. A lányok rögtön rávetették magukat, és autogramokat kértek. A sportember azonban nem akart maga körül túl nagy felhajtást. A személyzeti bejáraton keresztül jutottunk fel VIP-páholyba, ahonnét a korcsolyázó a mûsor végéig nem ment ki. - Mama, légy szíves, vegyél valamit enni!- kérte Jevgenyij, mihelyt a páholyba léptünk. S amíg édesanyja az apával, Viktorral elmentek szendvicset és üdítõt venni, Zsenya elmesélte, hogy viszonylag ritkán jár cirkuszba. - Utoljára még tavaly jártam cirkuszban, szintén a szüleimmel. Jó program. Az elõadást Jevgenyij az édesanyja mellett ülve nézte végig. A mûvészeket, különösen a tánckar tagjait, láthatóan figyelmeztették, hogy a nézõk között ott ül Pljusenko is. A félmeztelen, szélesen mosolygó táncoslányok szó szerint folyamatosan figyelték a páholyt, ahol a híres sportoló ült. Jevgenyij tapssal köszöntötte a mûvészeket. A leghangosabb ovációt a Pljusenkot meghívó Csernov-család tagjai kapták. Számukat, az “Átváltoztatási illúzió”-t, melyben Galina néhány perc alatt a nézõk szeme láttára cserél ruhát, mégpedig ötször, vidáman és felszabadultan adták elõ. Jevgenyij már az elõadás után jegyezte meg, hogy az “Illúzió” némely elemét szeretné felvenni saját fegyvertárába, s bemutatni saját programjában. A bohócok is tetszettek Plusenkonak. - Elõadásukban van néhány perc, amikor páros korcsolyázást kell bemutatniuk. – mesélte az elõcsarnokban. – de hogy komolyabbat lehessen róla mondani, az edzõvel kellett volna idejönni, és céltudatosan vizsgálni a lépéseket.

A szünetben Jevgenyij lefotóztatta magát a cirkuszi lányokkal, és adott néhány autogramot, majd leült az ajtó mögé, hogy ne hívja fel magára a figyelmet. - Igazán, gyere már elõ, fiam! – szólt rá édesanyja. A második részben Pljusenkonak és szüleinek leginkább az akrobaták száma tetszett. - Ez a program jobb, mint amit decemberben láttunk – mondta Pljusenko az elõadás fináléja után. – Jó, hogy Csernovék meghívtak. A fiuk tehetséges gyerek, hajlékony, ügyes. Csernovék az elõadás után meghívták Pljusenkot és szüleit, valamint a Pétervári Expressz riporterét a cirkusz kulisszái mögé, öltözõjükbe. Majdnem egy órát beszélgette. Zsenya, miután meghallgatta a neki címzett bókokat, és az artisták anekdotáit a cirkuszi életrõl, otthagyta szüleit Csernovékkal, s kiment a folyosóra, ahol azonnal körülvették a balettkar hölgytagjai. A mûkorcsolyázót megpillantva az akrobaták is odamentek a csoporthoz. - Gyönyörû nõ!- jegyezte meg Jevgenyij, amikor elment mellette egy szimpatikus feketehajú lány, ami, természetesen, mosolyt csalt a hölgy arcára. Este 11-kor Pljusenko és családja elhagyta a cirkuszt, miután elbúcsúztak a mûvészektõl. Mielõtt elhagytuk a cirkuszt, a Csernovék elmondták, hogy Dmitrij, amikor meghallotta, hogy Jevgenyij eljön az elõadásra, megjegyezte: - Ezek szerint normális a fickó. - Hát persze, hogy normális!- válaszolt Pljusenko.